Niyami in SHINee World

Minho és Taemin egy éves turnéjukról térnek vissza a SHINeehoz. 

Fejét a vállamon pihentette, miközben a busz zötykölődött az országúton. Rézvörösen ragyogó kusza tincsei időnként az államat csiklandozták, mégsem volt szívem arrébb tessékelni. Jól esett Taemin közelsége. Most is, mint mindig, mellettem volt, hogy bátorítson, erőt és vidámságot sugározzon felém. Hiszen ő maga is tömény jókedv és életerő energikus kombinációja volt, s ezt bárki leszűrhette már első látásra. A haja vörösen pompázott, s bár nem szerette, ha aranyosnak, vagy cukinak nevezik, mégis mindig a lányosabb frizurákat preferálta. A jelenlegi hajkollekciója sem éppen férfias. Frufruja mélyen a szemébe lóg, melyet időnként félre simít, s ilyenkor rendezetlen összevisszaságban állnak, hátul pedig a vállát súrolják az enyhe hullámú loknijai. És persze az arcáról sosem hervad le a mosoly, még akkor sem, ha fáradt, vagy éhes. Pedig ez a kettő igencsak meg szokta őt viselni. Néha azt hiszem, hogy a legjobb barátom nem más, mint egy macska, akinek az alváson és az evésen jár csak az esze.

-          Hyung, mi lesz az első dolgod, ha leszállunk a buszról? – hatalmas barna szemeit felém emelte, én pedig átkaroltam a vállát.

-          Elviszlek egy étterembe, Minnie – az összes beceneve közül ez volt a kedvencem.

Eleinte mindenki Taeminnie-nek hívta, hiszen olyan fiatal, ártatlan és törékeny volt, mikor megismertük. De a Minnie még jobban passzol hozzá.

Ahogy kimondtam a szavakat, már hallottam is, hogy mekkorát korgott a gyomra. Összenéztünk, majd mindketten jóízűen felnevettünk. Már nem volt sok hátra az útból, hogy megérkezzünk Szöulba, az út nehezén túl voltunk már, átkeltünk a tengeren, hogy újra a barátainkkal lehessünk. A város szélén lévő házban már nagyon vártak minket, de mi előbb még szerettünk volna egy kis kitérőt tenni. Csaknem egy évig ketten turnéztunk Taeminnel, nehéz lesz visszaszokni, hogy újra a bandában legyünk, még úgy is, hogy egész idő alatt nagyon hiányoztak a srácok, és az itteni rajongók egyaránt.

-          Már alig várom, hogy lássam a többi hyungot. Kíváncsi vagyok, milyen frizurájuk van éppen – nagy nyújtózkodás követte szavait, majd előszedett valami színes cukrokat a zsebéből, és azokat kezdte egyesével bekapdosni, míg el nem érkeztünk a végcélunkhoz.

-          Remélem, nem zabáltad tele magad azzal a sok szeméttel.

A barátom csak jókedvűen rám kacsintott, és már szaladt is a bejárathoz, miközben én még lassan cammogtam le a buszról, és kinyújtóztattam a végtagjaimat. Amint egy kis életet leheltem az elmacskásodott lábaimba, máris rohantam utána, és szinte a nyakába ugrottam, mikor utolértem. Jó volt ismét koreai beszédet hallani magam körül, és nem kívülállónak lenni.

Mégis féltem. Féltem a találkozástól, hiszen emlékeztem, hogy nem békében váltunk el. Jonghyunnal elég komoly vitánk volt, mikor megtudta, hogy elfogadtam egy külföldi szólóturnéra vonatkozó ajánlatot, ám az tovább rontotta a helyzetet, mikor közöltem, hogy Taemint is vinni akarom magammal. Olyan tisztán éltek a szavai a fejemben, mintha csak tegnap mondta volna őket, mintha nem telt volna el ennyi idő azóta, hogy elküldött a francba, és azt kívánta, hogy sose térjek vissza. Minnie persze ebből nem sokat érzékelt. Őt nem vádolták, nem ítélték el azért, amiért velem jött.

-          Minho hyung, olyan szótlan vagy, baj van? – hatalmas barna szemeit most rám emelte, és még az evőeszközeit is letette, hogy még aggódóbbnak tűnjön.

-          Dehogy, csak fáradt vagyok, és izgulok, hogy újra láthatom a többieket. Furcsa lesz visszaszokni a bandába ennyi idő után… - hangom kissé elhalt a mondat végére.

-          Hyung, én nagyon élveztem veled ezt a turnét… köszönöm, hogy veled tarthattam. És ne aggódj, a többiek is örülni fognak, hogy visszatértünk, és hamar vissza tudunk rázkódni majd a csapatmunkába. Majd ők is segítenek nekünk.

Szerettem, hogy Taemin mindig ennyire optimistán és naivan látja a világot. Boldogsággal töltöttek el a szavai, még akkor is, ha tudtam, hogy nem ilyen egyszerű az egész. De nem rágódhattam ezen örökké. Szembe kellett néznem a valósággal.

Az étteremből már az SM saját kocsija vitt minket tovább. Ahogy közeledtünk, egyre jobban elfogott a pánik, de nem mutathattam ki. Szenvedő arccal szálltam ki a kocsiból a célállomásunkon. Taemin már rohant is előre, hogy minél hamarabb lássa a csapatunk többi tagját, én pedig kissé lemaradva követtem őt. Úgy éreztem, mintha elbújnék mögötte.

Nem! Ez nem én vagyok. Nem vagyok gyáva.

Megszaporáztam a lépteimet, és Minnie elé vágtam, még mielőtt lenyomhatta volna a kilincset. Kissé meglepődött ugyan, de előre engedett, én pedig, hogy ne fogyjon el az önbizalmam idő közben, megszorítottam a kezét, és úgy léptünk be a szobába.

-          Sziasztok, srácok! Megjöttünk.

-          Taeminnie, Minho, de jó újra látni titeket! – Key szaladt felénk, és máris a karjai közé szorított minket. Szőke haja remekül passzolt a dívához, aki most örömében a vállunkon sírt – Annyira hiányoztatok már! Nélkületek nem volt igazi a SHINee sem.

-          Megfojtasz Kibum – kedvesen lefejtettem magamról a szőkeség karjait, hogy levegőhöz jussak, és a többieket is üdvözölhessem.

Onew mozdult először, bár láttam a tüskét a tekintetében. Először csak megveregette a vállamat, majd, mint akibe hirtelen áram csapott, rám borult, és ölelgetni kezdett.

-          Többet ne csinálj ilyet, Minho! Én elhiszem, hogy fontos neked a karriered, de egy csapat vagyunk! Nélkületek megszűnt létezni a SHINee.

-          Sajnálom… most már itt vagyok, és folytathatunk mindent onnan, ahol abbahagytuk.

-          Azt hiszed, így megy ez? – Jonghyun, aki eddig csendben állt a sarokban, most szúrós szemekkel fordult felém – Azt hiszed, lelépsz, hogy tündökölhess egyedül, cserbenhagysz minket, aztán amikor megunod, visszatáncolhatsz hozzánk? Minek nézel minket? Ez nem így megy, Choi Minho!

Feszült csend ült a teremre, és mindenki minket bámult. Senki sem szólt, senki sem segített. Én pedig csak néztem magam elé, mert tudtam, hogy igaza van. Tudtam, hogy cserbenhagytam őket, akik számítottak rám, és szükségük volt rám a csapathoz. És nem csak, hogy itt hagytam őket, de még beléjük is rúgtam egyet azzal, hogy Taemint is magammal vittem.

-          Igazad van… - halkan beszéltem, de a némaságban jól kivehetőek voltak a szavaim – hibáztam, de itt vagyok, hogy helyre hozzam. Tudom, hogy önző voltam, mikor elmentem, vágytam a hírnévre és a sikerre, és nem gondoltam a bandára. Tényleg, igazán nagyon sajnálom! Nem akarom feladni a SHINee-t.

-          Hamarabb kellett volna gondolkoznod – Jonghyun nem tágított.

-          Ne csináljátok már, fiúk! Itt vannak mind a ketten, erre vártunk, nem? Most ne rontsuk el veszekedéssel! A SHINee vissza fog térni, a rajongók boldogok lesznek, mi is, és minden rendben lesz – Key igyekezett csillapítani a feszültséget, miközben még mindig Taemint ölelgette.

-          Sajnálom Hyung, hogy itt hagytunk titeket! – Minnie hangja kissé megszeppent volt, de magabiztos – De sok mindent tanultunk külföldön, amik a banda sikereihez is hozzá fognak járulni. Ne csak Minho hyungra légy dühös, én is elmentem. Tudtuk, mit vállalunk akkor, ha ezt megtesszük… de megígértük, hogy vissza fogunk térni. És itt vagyunk. Hyung, ne haragudj ránk emiatt!

Taemin szavai furcsán komolyan csengtek az ő szájából, és ez Jonghyunt is megérintette. Átölelte a kis maknaenkat, és beletúrt a hajába.

-          Sose tudnék rád haragudni, Minnie – majd rám emelte a még mindig haragos tekintetét – Kapsz még egy lehetőséget, Choi Minho! De ne hagyj minket többé cserben! Egy banda vagyunk, együtt kell sikereket elérnünk!

-          Köszönöm! – félszegen öleltem át a társamat, és hálás voltam neki, amiért ezeket mondta.

A visszaszokás valóban nem ment egyszerűen sem nekem, sem Taeminnek. Nehéz volt a szólózás után megint alkalmazkodni a többiekhez, de boldogsággal töltött el, hogy ismét velük lehettem. Mindent megtettem, hogy helyre hozzam a sérülést, ami a kapcsolatunkban keletkezett, ők pedig segítettek ebben, így a SHINee útjába már semmi sem állhatott.