Niyami in SHINee World

Nagyon boldog 24. születésnapot Jonghyunnak!
Saengil Chukha Hamnida Jonghyun oppa!
Saranghae ♥

종현아생일축하해

-          Hyung, mit csináltok itt ilyen csendben? – Taemin vágtatott be az ajtón, mint valami tornádó, és ugrott le két csapattársa mellé az ágyra – Már azt hittem, senki sincs itthon.

-          Csak olvasunk – Minho egy pillanatra sem vette le a szemét a monitorról, csak sután mosolygott, miközben szemei gyorsan pásztázták a sorokat.

A maknae közelebb hajolt a kijelzőhöz, kíváncsi volt, mi köti le ennyire a társai figyelmét. Key, aki eddig szintén vigyorogva meredt a szövegre, most felpattant, és magával rántotta a törékenynek tűnő fiút is.

-          Taemin-ah, neked nem szabad ilyeneket nézned! Ez nem gyerekeknek való írás… - kezeivel még a szemét is elfedte, hogy szemléltesse, mennyire nem szabadna a szobában lennie.

-          Omma, nem vagyok már kisgyerek… különben is, minek olvastok ti ilyeneket?

-          Mert viccesek. Többek között… amiket a rajongók fantáziálgatnak rólunk, az igazán vicces – Key mosolya kicsit zavart volt.

-          Szerintem akkor sem normális, hogy arról olvasgatsz Minho hyunggal, hogy hogyan szexeltetek a rajongók fantáziájában Jonghyun hyunggal.

A két idősebb kérdő szemekkel nézett Taeminre, akinek a hangja tele volt komolysággal. Meglepő volt hallani tőle ezeket a szavakat. De még meglepőbb volt látniuk azt a tekintetet, amivel rájuk meredt. Lesújtó volt, sőt, egyenesen vádló. Olyannyira, hogy Key szinte elszégyellte magát tőle.

Mindig is szerette olvasni a rajongók fantáziálását, hiába volt az övé a valóságban is Jonghyun. Ezek a történetek tele voltak olyan dolgokkal, amikre mindig is vágyott. Izgalommal, szenvedéllyel, romantikával, változatossággal. Sajnos ezek a szavak mostanában alkalmatlanok voltak a kettejük kapcsolatának a leírásához. Akármennyire is szerettek volna együtt lenni, az új lemezük promóciója teljesen lekötötte minden idejüket és energiájukat, így csak halovány másuk voltak egykori önmaguknak. Esténként fáradtan hulltak az ágyba, és egy langyos ölelésen kívül nem sokra futotta már ilyenkor. Pedig annyira vágyott a férfi közelségére, és nagyon is tisztában volt vele, hogy Jonghyun is vágyik minderre.
Fel kell pörgetnie a kapcsolatukat, különben olyanok lesznek, mint az idős házaspárok, akik már csak megszokásból vannak együtt.
Brr…
A gondolattól még a hideg is kirázta.

-          Minden rendben, hyung? – Minho legyezett a szőkeség szemei előtt a kezével, hogy kirántsa a mély gondolkodásból.

-          Ah… persze…

-          Egyébként csak azért jöttem, hogy megkérdezzem, gondolkodtatok-e azon, hogy mit adtok Jonghyunnak a szülinapjára? – Taemin a témára terelte a beszélgetést – Csak hogy nehogy véletlenül ugyan azt találjuk ki. Mi arra gondoltunk Onew hyunggal, hogy megvesszük neki azt a klassz dzsekit, amit kinézett néhány napja.

-          Onewwal? – Minho meglepettségében még a formalitásokról is megfeledkezett, s elkerekedett szemekkel bámult a kisebbre.

Key látta a szemeiben a döbbenet mellett a csalódottságot is. Sosem mondta volna ki a fiú, de szomorú volt, amiért Taemin nem vele állt össze az ajándékügyben.
A kisebbik csak csendben bólintott, és nem tulajdonított nagyobb jelentőséget a dolognak.

-          Ezek szerint nekem meg Keyvel kellene összeállnom? – sóhajtott Minho, és segítségkérően nézett barátjára, de sajnos nem járt sikerrel.

-          Hát, az én terveimbe nem mutatnál valami jól, bocsi… én valami… személyessel szeretném meglepni.

-          Ah, ne már! Nem hagyhatsz magamra… úgyis fel akartad dobni a szexuális életeteket kicsit, mi lehetne jobb erre, mint egy harmadik sze…

Minhonak azonban nem volt alkalma befejezni a mondatot, mert Key hozzávágott egy párnát, amivel aztán elkezdte ütlegelni, és közben kocsisokat megszégyenítő kifejezéseket vágott a fejéhez. A helyzet sokkal inkább volt komikus, mint drámai, ezt bizonyította Taemin hangos nevetése is, és a tény, hogy a maknae a hasát fogva nevetett a földön.

-          Choi Minho! Te nem vagy eszednél! – Key harciassága lassan alább hagyott, és már csak szikrákat lövellő szemekkel nézet az alatta heverő fiúra – Igen elkeseredett próbálkozás volt ez ám.

-          Hát, ha egyszer nincs más választásom? Minnie is szépen magamra hagyott…

-          Kicsit emlékeztet a helyzeted az egyik történetre… szegény Minho magára marad, miután Jinki és Taemin is összemelegednek. Nekiállhatsz lassan új idolok után keresgélni – most Key és Minho volt a soros a nevetésben, Taemin arca azonban hirtelen elkomolyodott, és átváltott védekező üzemmódba.

-          Ti meg miket beszéltek? Onew hyung és én… mi soha! Csak az ajándék miatt gondoltuk… - a két idősebbnek öröm volt nézni a fiatalabbik vörös arcát, és kétségbeesetten elkerekedett szemeit.

-          Ne aggódj Minnie, Jinki biztos óvatos lesz, és nem fog nagyon fájni – a két fiú már alig bírt magával a nevetéstől, amit Taemin arca és reakciója váltott ki belőlük.

-          Ne mondj ilyeneket a gyereknek! – Key igyekezett komoly arcot vágni egy pillanatra. Sikertelenül.

-          Hiszen te kezdted…

A maknae megelégelve társai őrültségeit, sértődötten felpattant az ágyról, és amilyen gyorsan érkezett, olyan gyorsan távozott is a szobából. A fiúk ezt csupán egy legyintéssel nyugtázták, majd újra hozzáfogtak az olvasáshoz, miközben újra és újra hangos nevetésben törtek ki.

Nem sokkal később hallották, hogy a csapat többi tagja is megérkezett a dormba. Taemin nyafogva panaszkodott Jinkinek, hogy milyen gonoszak voltak vele, Jonghyun pedig kimerülten állt be a zuhany alá, mielőtt bárki más is szemet vethetett volna a fürdőszobára.
Key sóhaja jelezte Minhonak, hogy véget ért a mesedélután. Lekapcsolták a gépet, és mindketten elindultak a dolgukra.
A szőke díva a konyha felé vette az irányt, míg a rapper a TV előtt telepedett le.

A napok egyre csak fogytak addig a bizonyos április 8-ai dátumig, mely a SHINee naptárjában pirosra volt színezve. Key akárhányszor elment a naptár előtt, mindig eszébe jutott, hogy semmi különlegeset nem talált még ki.
Össze kellett szednie magát. Majd pont ő ne találni ki valami extra jó dolgot Jonghyunnak? Hiszen minden kívánságát ismeri, talán jobban is, mint a sajátjait.

Még két napja maradt.

Csalódottan vágódott le az ágyba, és húzta közelebb magához a laptopot. Megint a rajongók fantáziáiba menekült. Tetszett neki ez a világ, annyira tetszett, teljesen felizgatta, amiket olvasott.

-          Mit csinálsz itt, Kibummie? – Jonghyun lépett be a szobába, testét csupán csak egy törölköző takarta ott, ahol kellett.

-          Csak olvasok – csókot lehelt szerelme ajkára.

Jonghyun miután felhúzta pizsamáját, bebújt Key mellé az ágyba. Meztelen lábaik összeértek, majd az idősebb átkarolta egyik kezével a másikat, és közelebb hajolt a monitorhoz, hogy lássa, mit is olvas éppen.

-          Te tényleg élvezed ezeket? – értetlen kiskutya szemeket meresztett, de Key átlátott rajta. Tudta, hogy neki is tetszik, amit olvasott.

-          Ühüm. És ne hazudj, látom rajtad, hogy neked is tetszett.

-          De ezek akkor is… beteg… mi sosem csináltunk ilyeneket – Jonghyun az oldalára fordult, miközben Key lekapcsolta a laptopot, és az ágy mellé tette, majd szorosan belebújt a fiú ölelésébe.

-          De csinálnál? – érezte, hogy nem csak ő lett keményebb bizonyos helyeken.

-          Szerinted? – Key vékony csuklójára kulcsolta ujjait, és kezét lejjebb vezette.

Egészen oda, ahol Key meg szerette volna érinteni őt. Lassan kezdte masszírozni először csak ruhán keresztül, aztán bemerészkedett a nadrágon belülre is. A halk nyögések azonban lassan eltűntek, és már csak Jonghyun szuszogása hallatszott.
Elaludt.
A díva csalódottan, és kissé sértődötten is vette tudomásul, hogy szerelme belealudt a kényeztetésbe.
De már tudta, mivel lepheti meg őt,

Április 8.
Hát elérkezett ez a nap is. Key már nagyon izgatott volt, hajnalok hajnalán kipattant az ágyból, és hozzálátott a reggeli elkészítéséhez. Ágyba reggeli? Az annyira sablonos lenne. De azért egy szívet rajzolt Jonghyun reggelijébe.
A srácok egy fél órával később kezdtek el kifelé szállingózni a szobáikból. A jó hangulatú étkezés után hozzáláttak a napi programjukhoz. Először egy fotózásra mentek, majd egy beszélgetős showra, ahol a rajongók közül néhányan felköszönthették az ünnepeltet. A férfi boldognak tűnt, ahogy fogadta a gratulációkat és az apró ajándékokat. Még a a szülinapos dalt is elénekelték neki.
Hiába volt ez már a 24. alkalom, hogy őt ünnepelték az életében, mégis ugyanolyan fantasztikus és megható érzés volt a számára. Elárasztotta őt a rajongók és a csapattagok szeretete. Key hátulról átkarolta őt és a nyakára lehelt egy apró csókot. Ennél többet nem engedhettek meg maguknak a kamerák előtt, de tudták, hogy majd a közös ünneplésen megcsókolhatja szerelmét. Mert hát mindig megünneplik közösen is a szülinapját a fiúkkal.

Persze ez most sem maradt el. Mikor hazaértek, Key és Jonghyun egy darabig még kinn maradtak, hogy időt adjanak a fiúknak egy kis díszítésre, ha már a napi programjuk nem hagyott lehetőséget meglepetést szervezni.

-          Kíváncsi vagy, hogy mit kapsz tőlem? – Key kacéran simogatta a barátját.

-          Viccelsz? Mindig tőled kapom a legjobb ajándékokat! Te azt is tudod, hogy akarom, amit még én magam se.

-          Persze, hogy tudom, hiszen figyelek rád. De az én meglepetésemre még estig várnod kell.

Jonghyun könyörgő kutyaszemei sem hatották meg a dívát, hogy elárulja, mi is az ajándék. Egészen addig produkálta magát az énekes, amíg meg nem jelent Taemin az ajtóban, hogy beinvitálja őket a dormba. Ez a rövid idő tökéletesen elég volt a fiúknak, hogy a már előzetesen összekészített díszeket feltegyék a nappaliban, és szülinapi hangulatot varázsoljanak a társuknak.
Közösen kezdték el énekelni a Boldog születésnapot, amihez Jonghyun ritmusosan tapsolt. Előkerült a torta is persze, amin elfújhatta a gyertyákat, miután kívánt valamit. Aztán következett az ünepelt kedvenc része, az ajándékosztás.
Onewtól és Taemintől valóban megkapta azt a dzsekit, amit kinézett magának korábban, és nagyon örült neki. Minhotól egy divatos napszemüveget kapott, és néhány apróságot még. Hogy Kibum se maradjon ki az ajándékozásból, ő is vett valamit. A dobozban volt néhány apróság, egy szép karóra, gyűrűk, és egy ujjatlan felső is.

Jonghyun minden ajándéknak nagyon örült, hiszen a fiúk teljesen jól ismerik az ízlését, így nehéz lett volna mellélőniük.

-          Ezért szeretem a szülinapom, látjátok. Egy darabig most nem kell vásárolnom, az tuti.

-          Meddig, két napig? Úgysem bírod annál tovább ki – Key megcsókolta a férfit, majd egy pezsgőspoharat nyomott a kezébe – Boldog szülinapot, édes!

A fiúk önfeledten nevetgélték át a délutánt, a pezsgő egyre csak fogyott, a téma pedig a nosztalgikus fiatal éveik irányába terelődött.

-          Még halványan rémlik, mikor még csak annyi idős voltam, mint te most, Taemin. Milyen szép idők is voltak azok. Akkor te még igazi kis baba voltál – Jonghyun a maknaet csiklandozta, egészen addig, míg Key vissza nem tért a szobába, és be nem fészkelték magukat egymás ölébe.

-          Semmi okod panaszra Jjongi, most is épp olyan szexi vagy, mint 20 évesen, vagy még inkább – Key megnyalta a szája szélét.

Már nagyon készült az estére. És végre eljött az ő ideje. Végre csak kettesben voltak.

-          Elárulod, hova megyünk? – Jonghyun bekötött szemmel baktatott szorosan Key mellett.

-          Bízz benned, nem viszlek semmi rossz helyre.

Hát hogyne bízna a szerelmében. De ismerte Keyt, milyen, ha izgatott, és most nagyon is annak tűnt. Jobban, mint ő maga.

-          Rendben, de ha eltörik az orrom, mert nekivezetsz valami oszlopnak, akkor megverlek, ugye tudod, Kibum?

-          Vigyázok az orrodra Dinóm!

Még néhány lépést tettek, aztán Key hirtelen megállt, így Jonghyun is követte példáját.
A szabadban voltak, azt érezte. Hallotta a folyó hömpölygését is, egészen közel magukhoz. Csak a természet hangjai vették körbe őt. Aztán Key leszedte a szeméről a sálat, és elé tárult a valóság.
Valóban a folyóparton voltak, a Han folyó ott hömpölygött közvetlen mellettük. Körülöttük csak a tücskök ciripelését lehetett hallani. Jonghyun alig bírta levenni a szemét a lélegzetelállító látványról, amit Key elé tárt. A távolban látszódtak Szöul fényei is, az eget pedig milliónyi csillag borította.
A szülinapos megborzongott, mikor szerelme végigsimította ujjait a karján, majd a nyakára csókot lehelve átkarolta. Azonnal felé fordult, és viszonozta az ölelést.

-          Ez gyönyörű… - türelmetlenek voltak mindketten.

Mohón falni kezdték egymást, csókokkal elhalmozva a másik testét, és egyre több ruhadarabtól megfosztva magukat. Nem éreztek hideget sem, nem zavarta őket, hogy a fűben hemperegnek, pont hogy ez adta az egésznek a varázsát. Odakint voltak, kettesben. Olyan régen nem szerethették már a másikat igazán, úgy, ahogy megérdemlik.
Mindketten elvesztek egymás testének a megízlelésében. Olyannyira, hogy Key majdnem megfeledkezett a tervéről. Hogy hogyan is szeretné ezt az éjszakát eltölteni.

-          Jonghyun, ma este csak az enyém leszel. Teljesen az enyém… - szinte nyögte a szavakat, miközben Key a mellbimbóival játszott.

-          Mindig a tiéd vagyok, Kibummie.

Key mosolygott. Hát persze, azt hiszi, megint ő irányíthat. Nagyon téved ez a dinó.
A díva hirtelen pózt váltott. Ezúttal Jonghyun háta került a fűre, szerelme pedig felette térdelt és kacéran vigyorgott. Csak figyelte, ahogy a szőkeség lefejti róla a boxerét, és szájával kezdi kényeztetni őt odalent.
A kezdeti halk nyögések rövid időn belül hörgésekké váltak, annyira tetszett a férfinek, amit vele művelt a másik. Key nyelve pimaszul játszott Jonghyun férfiasságán, olykor megszívta azt, és a kezével is rásegített. Azt azonban nem engedte, hogy ilyen könnyen elélvezhessen.

-          Mit művelsz, édes? – Joghyun meglepődése fokozódott, mikor Key előszedett egy kevés síkosítót a ledobott nadrágja zsebéből.

-          Szerintem te is tudod. Azt mondtad, felizgatott… hogy csinálnád – a szőkeség halkan lehelte a szavakat a fülébe.

Jonghyun fejében tudatosulni kezdett, hogy mitől volt eddig dejavu érzése. Néhány napja pont ezt olvasták Kibummal az ágyban fekve. Felizgult rá, persze, hogy felizgult. Annyiszor elképzelte az évek során, hogy milyen lenne, ha Kibum irányítana, ha beléhatolna, ha érezhetné magában a szerelmét. Az ajkába harapott, és szerelmére nézett. Ugyan, mitől fél most akkor? Bízik benne, tudja, hogy nem lesz baj, és ő is akarja.
Aztán eszébe jutott Key arca az első szeretkezésük közben, mikor először belé hatolt. Sírt, könnyezett. Hiába élvezte, fájt neki.
Neki is fájni fog?

-          Óvatos leszek, ne aggódj! – Key simítása az arcán minden kétségét elűzte. Megadóan bólintott.

Tetszett neki, ahogy a vékony ujjak a csuklója köré fonódtak, és összekulcsolták a kezeit a feje fölött. Másik kezével Key szétoszlatta a síkosítót a bejáratnál, és lassan körözni kezdett az ujjaival, hogy megpuhítsa az izmokat.

-          Lazulj el, édes! Vigyázok rád!

A kezével, ami eddig a földhöz szegezte a főénekest, most a férfiasságát ingerelte. Jonghyun élvezte. Teljesen ellazult a díva kezei között, s ezt Key is érezte, ezért kihúzta ujjait a férfiból, és férfiasságával váltotta fel őket. Az első mozdulatok nyöszörgéseket váltottak ki az énekesből, ezért csak lassan próbálkozott a behatolással. Érezte, ahogy újra megfeszülnek az izmok, majd egy idő után ellágyultak, s ekkor folytathatta tovább.

Jonghyun felemelte fejét a hűvös földről, az ég felé emelte tekintetét, és hangosakat nyögött. Rettentően élvezte, ahogy Key lassan egyre beljebb kerül benne, és ahogy férfiassága szétfeszítette őt. A nyögések egyre szaporábbak lettek, egyre erőteljesebbek, és a díva is tudta, hogy szerelme nem érez fájdalmat már, ezek az élvezet hangjai voltak. Egyik kezével még mindig a férfi péniszét kényeztette, másikkal pedig az erős csípőjét fogta körül. Felgyorsította a mozgását, egyre ütemesebben és erősebben lökte beljebb magát a szűk nyíláson. Ő is élvezte. Végre ő lehetett az irányító.
Euforikus mámorral az arcán pihentette meg végül fejét az izmos háton, miután mindketten elérték a csúcsot. Boldog volt, és ez a boldogság sugárzott Jonghyunból is, mikor megfordult, és megcsókolta szerelmét.

-          Szeretlek Key! Köszönöm… - hangja kissé elcsuklott, szemei pedig csillogtak a hold fényében.

Szorosan magához ölelte a törékeny testet, és megígérte magának, hogy sosem fogja elengedni ezt az angyalt.

-          Álmomban sem gondoltam volna, hogy valóra akarod váltani, amiket ott olvasgatsz – mosolyogtak mindketten, ahogy egymás szemébe néztek.

-          Az összest valóra akarom…

-          Akkor valóra váltjuk mindet. Holnap kezdhetünk is válogatni – a boldogság ott fénylett mindkettejük szemében.

-          Soha nem fogom elfelejteni ezt az éjszakát, Kibummie. Köszönöm – lágy csókot lehelt a hófehér arcra, és gyengéden beleharapott szerelme ajkaiba.

-          Boldog születésnapot!

Az éjszakát odakint töltötték, a folyó halk morajlására szenderültek álomba, és teljes nyugalomban aludtak egymás karjaiban. Nem kellett aggódniuk a beosztásuk, a programjaik, a rajongók miatt, csak békésen szuszogtak és őrizték a másik álmát. 

JongKey YAOI! 
Hogyan is lehet lenyugtatni egy hisztis dívát? 

Gyűlölöm, amikor csörömpölésre és kiabálásra kell ébrednem, főleg egy olyan fárasztó nap után, mint a tegnapi volt. Meg a tegnapelőtti, az azelőtti, és sorolhatnám még tovább, csak már arra sem emlékszek, mikor volt a legutóbbi „laza napunk”.
A kora reggeli napsugarak beszűrődtek a függönyök keresztül, ezzel még inkább jelezvén, hogy fel kellene kelnem. Odakintről nem hallottam mást, csak Key hisztijét, amiért Taemin eltörött egy tányért, meg amiért hülyén áll a haja, és nem találja a kedvenc gyűrűjét sem. Igazán hisztis tudott lenni időnként, de az utóbbi napokban túltett önmagán. Szinte mindenkibe belekötött, folyamatosan csak nyafogott, és minden apróságon fel tudta húzni magát. Fáradt volt, túl sokat vállalt magára, és képtelen volt beismerni, hogy kimerült, és neki is szüksége van pihenésre.

Egy óriási nyújtózkodással végül kikeltem az ágyból, és zombikhoz illő mozdulatsorozattal nekiindultam a fürdőszoba meglátogatásának. Még alig értem ki az ajtón, máris megbántam eme tettem.

-          Na, végre, hogy te is magadhoz tértél, Jonghyun! Már megint rád kell várni, és miattad fogunk elkésni! Miért nem tudsz időben felkelni, mint mindenki más? – Key sipítozott mellettem, én pedig nem törődve a hülyeségével, magamra zártam a fürdő ajtaját, és hozzáláttam a zuhanyzáshoz.

Jóleső érzés volt, ahogy a víz sugarai csiklandozták a testemet, és valamelyest sikerült is magamhoz térnem. A konyhába már teljes pompában lépkedtem be, és meglepődve tapasztaltam, hogy különös csend honol odabent. Key egyedül ült a konyhapulton, a többiek sehol sem voltak.

-          Hát te, csak így magadban?

-          Ne beszélj teli szájjal Jjong! – szúrós szemekkel nézett rám, amitől gyorsan le is nyeltem a reggelim első falatját – A fiúk elindultak, mondtam nekik, hogy megvárlak, hogy ne kelljen egyedül utánunk jönnöd megint.

-          Ez rendes tőlem, Kibum.

Csendben telt az étkezés további része, Key pedig el sem mozdult egész végig a pultról, csak a cipője orrát bámulta, és a lábával játszott.

-          Valami baj van? – mikor végeztem, én is mellé ültem, és a combját simogatva próbáltam rávenni a beszédre.

-          Tudom, hogy elegetek van belőlem mostanában… ma is olyan csúnyán viselkedtem Taeminnel… nem akartam mindenkit magamra haragítani. Veled sem akartam kiabálni reggel – még mindig nem nézett fel, csak motyogott maga elé.

-          Mindannyian ki vagyunk merülve a sok melótól, ahogy te is. Pihenned kellene, és akkor nem lennél ilyen hisztis! De ne aggódj, tudjuk, hogy igazából szeretsz minket – szorosan étöleltem a vékony testét, és az arcomat a nyakába fúrtam.

Éreztem, ahogy csiklandoznak a szőke tincsei, majd a karjai lassan körém fonódtak, és már nem is tűnt annyira szomorúnak. Rengeteg gondolat szaladt át a fejemen, hogy mivel tudnám felvidítani, és elűzni belőle a hisztit.

Egyik kezemmel beletúrtam a hidrogénezett hajába, hogy még közelebb húzza magamhoz, és persze hogy simogathassam a fejét. Tudom, hogy szereti, mikor ezt csinálom. Azonban arra nem számított, hogy a másik kezemmel a pólója alá fogok nyúlni. Éreztem, hogy megremegett a teste, ahogy lassan végighúztam az ujjaimat az oldalán, a hasán, majd a bordáin, egészen a melléig, ahol kicsit megálltam. Ő nem mozdult, nem tolt el magától, de mg csak az ölelése sem enyhült. Ezen felbuzdulva, folytattam a kis játékomat, s a már egészen kemény mellbimbóival kezdtem el játszani. Időnként belecsókoltam a nyakába is, és minden aprócska nyögéssel, melyet Kibummie kiadott, közelebb kerültem a kívánatos ajkaihoz. Időközben észe sem vettem, hogy mikor került az ő keze is a pólómon belülre.

-          Mit művelünk, Jjong? – mielőtt megcsókolhattam volna, ködös tekintettel meredt rám, de a fejét éppen csak annyira tartotta távol az enyémtől, hogy a szavakat ki tudja préselni az ajkain.

Az ajkain, melyeken látszott, hogy leginkább az enyémbe marnának, és nem ostoba kérdésekkel pazarolnák az időt. A szapora lélegzetvételeit is éreztem az arcomon, olyan közel voltunk egymáshoz, és a teste is egészen felforrósodott a kezem alatt. Bár biztos voltam benne, hogy mindezek rólam is elmondhatók.

-          Nyugodj meg, Dívám! Így kellemesebb kiadni a feszültséget, nem gondolod? – egy sokat mondó mosolyt küldtem felé.

Éppen addig voltam képes tartani a köztünk lévő minimális távolságot, amíg kimondtam a szavakat, aztán rögtön az ajkaira tapadtam. Legszívesebben széttéptem volna a fogaimmal, de nem tehettem. Nem. Vigyázni akartam rá, hogy nehogy megsértsem, miközben vadul csókolom.
Édes kis hangok hagyták el ismét a száját, melyeket az enyémbe lehelt.
Nem bírtam magammal tovább.
Óvatosan pozíciót váltottam, hogy fölé magasodhassak, miközben Kibum hátravetette fejét, és teste ívesen feszült a hideg konyhapultra. Megszabadítottuk egymást a felsőinktől, hiszen csak útban lettek volna a felfedezőutam közben, amit a nyelvemmel folytattam a barátom felsőtestén. Minden egyes porcikáját beborítottam a csókjaimmal. Aztán hagytam, hogy ő is viszonozhassa mindezt.

-          Au! Ez meg fog látszódni – lihegte a fülembe, miközben a nyakára simította a kezét, ahol pillanatokkal ezelőtt még az ajkaim voltak.

Valóban, kicsit erősen szívtam meg a vékony porcelán bőrét, de hát mit tehettem volna, képtelen voltam ellenállni a kísértésnek. De szerencsére ne zavarta sokáig a lila folt gondolata.
Key vad volt, vadabb, mint bármelyik álmomban is képzeltem volna. Tetszett ez a Key. Tetszett, ahogy kéjesen felnyög, mikor az érzékeny pontjait érintem, és ahogy mohón csókol engem.
Többet akartam belőle. Jóval többet.

Nem volt nehéz lefejteni róla a nadrágot, aztán gyorsan a magamétól is megszabadultam. Kemény voltam, nagyon kemény, és láttam… éreztem, hogy Kibum is az.
Először csak szorosan hozzá simultam, dörgölőztünk, mint két macska, aztán mikor megkaptam a jelet, hogy folytathatom, akcióba lendültem.
Key féloldalasan feküdt a pulton, az egyik lábát felhúzva, így tökéletesen hozzáfértem. Óvatos akartam lenni vele, nem fájdalmat okozni neki, ezért lassan és gyengéden kezdtem a kritikus rész megpuhításához. Először csak egy újjal, aztán ahogy éreztem, hogy az izmai egyre kevésbé gátolják a behatolást, gyorsabban kezdtem el körözni. A másik kezemmel pedig a férfiasságát kényeztettem. Aztán mikor már megfelelőnek érzetem, beléhatoltam. Lassan, fokozatosan kerültem egyre mélyebbre benne, de nem tudtam annyira gyengéd lenni, hogy ne okozzak neki fájdalmat.
Kibum a pultra szorította a homlokát, és kezével igyekezett eltitkolni előlem a könnyeit. Aztán néhány lökés után már nem a könnyeivel kellett küszködnie, hanem a nyögésekkel, melyek az élvezet hatására egyre gyakrabban és hangosabban hagyták el ajkait.
Tökéletesen összefonódtunk, és ritmusosan mozogtunk együtt, mintha egy jól összeszokott páros lennénk. Végül is, valamilyen szempontból tényleg azok vagyunk, csak nem a szex terén.

Csendben húztuk vissza magunkra a ruháinkat, igazítottuk meg a hajunkat, és próbáltunk az iménti akciónknak minden nyomát eltűntetni. Kibum a tükör előtt ácsorgott, és a nyakát vizslatta.

-          Mondtam, hogy látszódni fog a nyoma – zavarban volt, még el is pirult, ahogy rám nézett, de én csak széles mosollyal tudtam mindezt nyugtázni.

-          Ne pironkodj, mint egy kislány, Kibummie! – egy nyakörv szerű láncot tettem az említett testrészre, mely valamelyest eltakarta a színes foltot, ami tettünk bizonyítéka volt – ez a kettőnk titka lesz, rendben?

-          Remélem is, különben Taemin kitérne a hitéből, ha megtudná, mit műveltünk a konyhapulton – mosolygott, végre ismét boldognak és gondtalannak tűnt.

Kifelé menet gyorsan magunkra kaptuk a kabátunkat és a cipőket, bár ez utóbbi Keynek kissé nehézkesen ment, hiszen még érzett egy csöppnyi fájdalmat a hátsó felében.

-          Jonghyun! Legközelebb te leszel a passzív! – fintorogva nézett felém, majd nyelvet nyújtott és magával húzott kifelé az ajtón.

Legközelebb.

Ezek szerint lesz legközelebb.

A szívem heves dobbanással nyugtázta a szavait, arcomon pedig önelégült vigyor terült el, de ezt ő már nem láthatta. 

Jonghyun autóbalesete Key szemszögéből. Vajon hogy reagál az aggódó díva, mikor megtudja, mi történt Jjongival? 
Apró SLASH. 

Hosszú hétvégén vagyunk túl, és a napjaink továbbra is kemények és zsúfoltak, hiszen rengeteg dolgunk van még. A tegnapi napra pihenőt kaptunk, hogy hétfőtől ismét teljes erővel tudjunk a feladatainkra koncentrálni, így aztán a srácok hazautaztak a családjukhoz. Én sajnos itt ragadtam a dormban, ugyanis anyuék túl elfoglaltak voltak. Igazság szerint nem is bántam, jó volt végre magam maradni, és azt csinálni, ami jól esik. Legalábbis a nap első felében ezt gondoltam, amikor még tele voltam ötletekkel. Vettem egy forró fürdőt, illatosított gyertyákat gyújtottam, feltettem egy finom arcpakolást, és nekiálltam olvasni. Aztán már csak arra voltam képes, hogy magamban nyafogjak, hiszen senki sem hallgatta meg, hogy mennyire unatkozok egyedül.
Annyira hozzászoktam a 4 srác jelenlétéhez, a nevetésükhöz, a duzzogásaikhoz, a veszekedésekhez, hogy a hirtelen csend ijesztőnek hatott. A dorm sosem a csendjéről volt híres.
Ráadásul mielőtt elindultak volna, még vele is összevesztem… Jonghyun már megint olyan makacs volt, mint mindig, ezért szépen összekaptunk, én pedig most magamban rágódhatok a történteken.

-          Ajj, ezt jól összehoztad Kibum… - valóban csak magamnak panaszkodhattam, hiszen az égvilágon senki sem hallotta, amit a takarómba bújva motyogtam.

Hajnali három óra volt, de képtelen voltam elaludni. Talán a hosszú és unalmas, egész napos semmittevés miatt, vagy a magány miatt, nem is tudom, de nem jött álom a szememre. Jonghyun mielőtt elment, megígérte, hogy még az este visszatér hozzám. Igaz, ez még azelőtt történt, hogy összekaptunk volna, de rosszul esett, hogy most mégsem volt itt, és nem ölelt át azokkal az izmos karjaival.
Így csak bámultam a plafont, és számoltam az óra kattogását, hátha álomba ringat.

Mikor már majdnem sikerült elaludnom, a telefonom csörgése rántott ki a félig kialakult álomvilágomból. Jonghyun neve villogott a kijelzőn, én pedig el nem tudtam képzelni, mit is akarhat ilyenkor.

-          Mit akarsz te dínó, nem ismered az órát? – álmosan nyöszörgő hangon szóltam bele a készülékbe.

-          Kibummie… ne ijedj meg, de történt valami… - a hangja olyan zavarodott volt, a beszéde pedig szétszórt, hogy bár még nem mondott semmit, máris rám ijesztett.

-          Mi történt Jjongi? – egy pillanat alatt minden álmosság elszállt a hangomból, s aggódva szorítottam a telefont.

-          Autóbalesetem volt… de tényleg ne ijedj meg, nem lett semmi komoly bajom, csak kicsit…

-          MIIii? Minek ültél te éjszaka autóba? Hol vagy most? Azonnal odamegyek! – meg sem vártam a választ, már pattantam ki az ágyból, és húztam magamra a nadrágomat.

-          A kórházban, de csak pár kivizsgálás erejéig, ezért nem szükséges…

-          Azonnal ott vagyok, most pihenj, majd ott beszélünk – letettem a telefont, és már nyúltam is a kulcsokért, hogy elhagyhassam a házat, odakint pedig jobb híján taxival kellett közlekednem.

Nem volt hosszú az út a kórházig, főleg ilyen forgalommentes időben, hiszen még csak hajnali fél5 volt. Csupán néhány autó zúgott el mellettünk, én viszont ez idő alatt teljesen az őrületbe kergettem magam.
„Autóbalesetem volt” „Autóbalesetem volt” „Autóbalesetem volt” „Autóbalesetem volt”
Ez a két szó visszhangzott a fejemben.
Jézusom… bármi történhetett volna vele, és én semmit sem tehettem volna ellene…

Ahogy a parkolóban lelassított az autó, én azonnal kiugrottam, és a kezébe nyomtam egy random összeget a taxisnak, ami biztos, hogy fedezte a kis utunkat, sőt, sejtésem szerint szép kis borravaló is ütötte a markát, de ez érdekelt most a legkevésbé. Félig meddig hisztérikus állapotban törtem rá a nővérpultnál állókra, és követeltem tőlük, hogy megmondják, hol találom Jonghyunt.

-          Sajnálom, de nem adhatunk ki információt. Egyébként is csak a hozzátartozóknak… de jelenleg minden nemű adat kiadása tilos, tekintve, hogy…

-          Ne idegesítsen már, Kim Kibum vagyok! Nem valami újságíró… Látnom kell, hogy jól van…

-          De … - a középkorú nő idegesen várt segítséget a kolléganőitől, és meg is kapta.

-          417-es szoba, de hagyja pihenni, kérem!

Egy gyors köszönetnyilvánítással már hátat is fordítottam, és a liftben idegbeteg módjára nyomkodtam a 4-es gombot.
Csing.
Felértünk a 4. emeletre. 417. 417… 13… 15… 17!

-          Jjongi! – kopogás nélkül léptem be a szobába, és villámsebességgel az ágya mellett találtam magam – úgy rám ijesztettél, de dínó!

A nyakába borultam, és átöleltem, csak ez után néztem meg jobban, hogy meggyőződjek, valóban semmi komoly baja nincs. Az orra volt megsérülve, és néhány kisebb horzsolás volt rajta, de valóban semmi eget rengető. Szerencsére. Lassan fújtam ki a levegőt, jelezvén, hogy lehiggadtam.

-          Már a telefonban is mondtam, hogy semmi komoly. Ezért nem kellett volna idáig eljönnöd – mosolygott, de a szemei fáradtságot tükröztek.

-          Nem tudtam volna otthon várni, rám ijesztettél rendesen. De minek ültél éjszaka kocsiba? Legalább aludtál volna előtte… és… Jonghyun, ugye nem ittál? – az utolsó mondatnál kissé megakadtak a szavaim, és a kelleténél erősebb hangsúllyal mondtam.

-          Dehogy ittam! Nem vagyok hülye, Kibummie. Csak haza akartam érni, mielőtt felébredsz… megígértem, hogy még este megyek, de közbe jött néhány dolog. Látni akartalak, és bocsánatot kérni, amiért megint seggfej voltam.

-          Oh… Én is hülye voltam, úgyhogy kvittek vagyunk. De többet ne légy ilyen felelőtlen, kérlek! Nem bírnám elviselni, ha történne veled valami… - egy leheletnyi csókkal jelezte, hogy megértette, amit kértem tőle.

-          Holnap lesz néhány kivizsgálásom, de aztán hazamehetek. Bár azt hiszem, a Japán buliból kimaradok… és az orromnak is idő kell, mire újra teljes fényében tündökölhet… jézusom, remélem, nem marad semmi nyoma! – az ijedt kiskutya szemekre még jobban rájátszva nézett rám, miközben az említett testrészét simogatta.

-          Kétlem, hogy az SM engedné, hogy bármi baja essen az édes kis nózidnak. – széles vigyorral néztünk egymásra. A hosszú idő ellenére, mióta ténylegesen együtt vagyunk, még mindig nem tudok úgy rá nézni, hogy ne legyek tiszta libabőr a tekintetétől, a mosolyától, Tőle –Most már ideje aludni, amúgy is hulla fáradt vagy, és pihenned kell.

Lassan hátradőlt, s kócos fejét a párnába süllyesztette, majd egy pillanattal később már emelte fel a takarót, és arrébb fészkelődött a szűk ágyon, hogy mellé bújhassak. Én persze készségesen teljesítettem a kérését, és szorosan összeölelkezve szenderültünk álomba.

Most már a karjaim közt volt, és tudtam, hogy nem eshet baja.
Soha többé nem engedlek fáradtan autóba ülni, Jjongi, remélem, tudod. Sőt… talán a volán mögé se engedlek többet.

Minho és Taemin egy éves turnéjukról térnek vissza a SHINeehoz. 

Fejét a vállamon pihentette, miközben a busz zötykölődött az országúton. Rézvörösen ragyogó kusza tincsei időnként az államat csiklandozták, mégsem volt szívem arrébb tessékelni. Jól esett Taemin közelsége. Most is, mint mindig, mellettem volt, hogy bátorítson, erőt és vidámságot sugározzon felém. Hiszen ő maga is tömény jókedv és életerő energikus kombinációja volt, s ezt bárki leszűrhette már első látásra. A haja vörösen pompázott, s bár nem szerette, ha aranyosnak, vagy cukinak nevezik, mégis mindig a lányosabb frizurákat preferálta. A jelenlegi hajkollekciója sem éppen férfias. Frufruja mélyen a szemébe lóg, melyet időnként félre simít, s ilyenkor rendezetlen összevisszaságban állnak, hátul pedig a vállát súrolják az enyhe hullámú loknijai. És persze az arcáról sosem hervad le a mosoly, még akkor sem, ha fáradt, vagy éhes. Pedig ez a kettő igencsak meg szokta őt viselni. Néha azt hiszem, hogy a legjobb barátom nem más, mint egy macska, akinek az alváson és az evésen jár csak az esze.

-          Hyung, mi lesz az első dolgod, ha leszállunk a buszról? – hatalmas barna szemeit felém emelte, én pedig átkaroltam a vállát.

-          Elviszlek egy étterembe, Minnie – az összes beceneve közül ez volt a kedvencem.

Eleinte mindenki Taeminnie-nek hívta, hiszen olyan fiatal, ártatlan és törékeny volt, mikor megismertük. De a Minnie még jobban passzol hozzá.

Ahogy kimondtam a szavakat, már hallottam is, hogy mekkorát korgott a gyomra. Összenéztünk, majd mindketten jóízűen felnevettünk. Már nem volt sok hátra az útból, hogy megérkezzünk Szöulba, az út nehezén túl voltunk már, átkeltünk a tengeren, hogy újra a barátainkkal lehessünk. A város szélén lévő házban már nagyon vártak minket, de mi előbb még szerettünk volna egy kis kitérőt tenni. Csaknem egy évig ketten turnéztunk Taeminnel, nehéz lesz visszaszokni, hogy újra a bandában legyünk, még úgy is, hogy egész idő alatt nagyon hiányoztak a srácok, és az itteni rajongók egyaránt.

-          Már alig várom, hogy lássam a többi hyungot. Kíváncsi vagyok, milyen frizurájuk van éppen – nagy nyújtózkodás követte szavait, majd előszedett valami színes cukrokat a zsebéből, és azokat kezdte egyesével bekapdosni, míg el nem érkeztünk a végcélunkhoz.

-          Remélem, nem zabáltad tele magad azzal a sok szeméttel.

A barátom csak jókedvűen rám kacsintott, és már szaladt is a bejárathoz, miközben én még lassan cammogtam le a buszról, és kinyújtóztattam a végtagjaimat. Amint egy kis életet leheltem az elmacskásodott lábaimba, máris rohantam utána, és szinte a nyakába ugrottam, mikor utolértem. Jó volt ismét koreai beszédet hallani magam körül, és nem kívülállónak lenni.

Mégis féltem. Féltem a találkozástól, hiszen emlékeztem, hogy nem békében váltunk el. Jonghyunnal elég komoly vitánk volt, mikor megtudta, hogy elfogadtam egy külföldi szólóturnéra vonatkozó ajánlatot, ám az tovább rontotta a helyzetet, mikor közöltem, hogy Taemint is vinni akarom magammal. Olyan tisztán éltek a szavai a fejemben, mintha csak tegnap mondta volna őket, mintha nem telt volna el ennyi idő azóta, hogy elküldött a francba, és azt kívánta, hogy sose térjek vissza. Minnie persze ebből nem sokat érzékelt. Őt nem vádolták, nem ítélték el azért, amiért velem jött.

-          Minho hyung, olyan szótlan vagy, baj van? – hatalmas barna szemeit most rám emelte, és még az evőeszközeit is letette, hogy még aggódóbbnak tűnjön.

-          Dehogy, csak fáradt vagyok, és izgulok, hogy újra láthatom a többieket. Furcsa lesz visszaszokni a bandába ennyi idő után… - hangom kissé elhalt a mondat végére.

-          Hyung, én nagyon élveztem veled ezt a turnét… köszönöm, hogy veled tarthattam. És ne aggódj, a többiek is örülni fognak, hogy visszatértünk, és hamar vissza tudunk rázkódni majd a csapatmunkába. Majd ők is segítenek nekünk.

Szerettem, hogy Taemin mindig ennyire optimistán és naivan látja a világot. Boldogsággal töltöttek el a szavai, még akkor is, ha tudtam, hogy nem ilyen egyszerű az egész. De nem rágódhattam ezen örökké. Szembe kellett néznem a valósággal.

Az étteremből már az SM saját kocsija vitt minket tovább. Ahogy közeledtünk, egyre jobban elfogott a pánik, de nem mutathattam ki. Szenvedő arccal szálltam ki a kocsiból a célállomásunkon. Taemin már rohant is előre, hogy minél hamarabb lássa a csapatunk többi tagját, én pedig kissé lemaradva követtem őt. Úgy éreztem, mintha elbújnék mögötte.

Nem! Ez nem én vagyok. Nem vagyok gyáva.

Megszaporáztam a lépteimet, és Minnie elé vágtam, még mielőtt lenyomhatta volna a kilincset. Kissé meglepődött ugyan, de előre engedett, én pedig, hogy ne fogyjon el az önbizalmam idő közben, megszorítottam a kezét, és úgy léptünk be a szobába.

-          Sziasztok, srácok! Megjöttünk.

-          Taeminnie, Minho, de jó újra látni titeket! – Key szaladt felénk, és máris a karjai közé szorított minket. Szőke haja remekül passzolt a dívához, aki most örömében a vállunkon sírt – Annyira hiányoztatok már! Nélkületek nem volt igazi a SHINee sem.

-          Megfojtasz Kibum – kedvesen lefejtettem magamról a szőkeség karjait, hogy levegőhöz jussak, és a többieket is üdvözölhessem.

Onew mozdult először, bár láttam a tüskét a tekintetében. Először csak megveregette a vállamat, majd, mint akibe hirtelen áram csapott, rám borult, és ölelgetni kezdett.

-          Többet ne csinálj ilyet, Minho! Én elhiszem, hogy fontos neked a karriered, de egy csapat vagyunk! Nélkületek megszűnt létezni a SHINee.

-          Sajnálom… most már itt vagyok, és folytathatunk mindent onnan, ahol abbahagytuk.

-          Azt hiszed, így megy ez? – Jonghyun, aki eddig csendben állt a sarokban, most szúrós szemekkel fordult felém – Azt hiszed, lelépsz, hogy tündökölhess egyedül, cserbenhagysz minket, aztán amikor megunod, visszatáncolhatsz hozzánk? Minek nézel minket? Ez nem így megy, Choi Minho!

Feszült csend ült a teremre, és mindenki minket bámult. Senki sem szólt, senki sem segített. Én pedig csak néztem magam elé, mert tudtam, hogy igaza van. Tudtam, hogy cserbenhagytam őket, akik számítottak rám, és szükségük volt rám a csapathoz. És nem csak, hogy itt hagytam őket, de még beléjük is rúgtam egyet azzal, hogy Taemint is magammal vittem.

-          Igazad van… - halkan beszéltem, de a némaságban jól kivehetőek voltak a szavaim – hibáztam, de itt vagyok, hogy helyre hozzam. Tudom, hogy önző voltam, mikor elmentem, vágytam a hírnévre és a sikerre, és nem gondoltam a bandára. Tényleg, igazán nagyon sajnálom! Nem akarom feladni a SHINee-t.

-          Hamarabb kellett volna gondolkoznod – Jonghyun nem tágított.

-          Ne csináljátok már, fiúk! Itt vannak mind a ketten, erre vártunk, nem? Most ne rontsuk el veszekedéssel! A SHINee vissza fog térni, a rajongók boldogok lesznek, mi is, és minden rendben lesz – Key igyekezett csillapítani a feszültséget, miközben még mindig Taemint ölelgette.

-          Sajnálom Hyung, hogy itt hagytunk titeket! – Minnie hangja kissé megszeppent volt, de magabiztos – De sok mindent tanultunk külföldön, amik a banda sikereihez is hozzá fognak járulni. Ne csak Minho hyungra légy dühös, én is elmentem. Tudtuk, mit vállalunk akkor, ha ezt megtesszük… de megígértük, hogy vissza fogunk térni. És itt vagyunk. Hyung, ne haragudj ránk emiatt!

Taemin szavai furcsán komolyan csengtek az ő szájából, és ez Jonghyunt is megérintette. Átölelte a kis maknaenkat, és beletúrt a hajába.

-          Sose tudnék rád haragudni, Minnie – majd rám emelte a még mindig haragos tekintetét – Kapsz még egy lehetőséget, Choi Minho! De ne hagyj minket többé cserben! Egy banda vagyunk, együtt kell sikereket elérnünk!

-          Köszönöm! – félszegen öleltem át a társamat, és hálás voltam neki, amiért ezeket mondta.

A visszaszokás valóban nem ment egyszerűen sem nekem, sem Taeminnek. Nehéz volt a szólózás után megint alkalmazkodni a többiekhez, de boldogsággal töltött el, hogy ismét velük lehettem. Mindent megtettem, hogy helyre hozzam a sérülést, ami a kapcsolatunkban keletkezett, ők pedig segítettek ebben, így a SHINee útjába már semmi sem állhatott.