Jonghyun autóbalesete Key szemszögéből. Vajon hogy reagál az aggódó díva, mikor megtudja, mi történt Jjongival?
Apró SLASH.
Hosszú hétvégén vagyunk túl, és a napjaink továbbra is kemények és zsúfoltak, hiszen rengeteg dolgunk van még. A tegnapi napra pihenőt kaptunk, hogy hétfőtől ismét teljes erővel tudjunk a feladatainkra koncentrálni, így aztán a srácok hazautaztak a családjukhoz. Én sajnos itt ragadtam a dormban, ugyanis anyuék túl elfoglaltak voltak. Igazság szerint nem is bántam, jó volt végre magam maradni, és azt csinálni, ami jól esik. Legalábbis a nap első felében ezt gondoltam, amikor még tele voltam ötletekkel. Vettem egy forró fürdőt, illatosított gyertyákat gyújtottam, feltettem egy finom arcpakolást, és nekiálltam olvasni. Aztán már csak arra voltam képes, hogy magamban nyafogjak, hiszen senki sem hallgatta meg, hogy mennyire unatkozok egyedül.
Annyira hozzászoktam a 4 srác jelenlétéhez, a nevetésükhöz, a duzzogásaikhoz, a veszekedésekhez, hogy a hirtelen csend ijesztőnek hatott. A dorm sosem a csendjéről volt híres.
Ráadásul mielőtt elindultak volna, még vele is összevesztem… Jonghyun már megint olyan makacs volt, mint mindig, ezért szépen összekaptunk, én pedig most magamban rágódhatok a történteken.
- Ajj, ezt jól összehoztad Kibum… - valóban csak magamnak panaszkodhattam, hiszen az égvilágon senki sem hallotta, amit a takarómba bújva motyogtam.
Hajnali három óra volt, de képtelen voltam elaludni. Talán a hosszú és unalmas, egész napos semmittevés miatt, vagy a magány miatt, nem is tudom, de nem jött álom a szememre. Jonghyun mielőtt elment, megígérte, hogy még az este visszatér hozzám. Igaz, ez még azelőtt történt, hogy összekaptunk volna, de rosszul esett, hogy most mégsem volt itt, és nem ölelt át azokkal az izmos karjaival.
Így csak bámultam a plafont, és számoltam az óra kattogását, hátha álomba ringat.
Mikor már majdnem sikerült elaludnom, a telefonom csörgése rántott ki a félig kialakult álomvilágomból. Jonghyun neve villogott a kijelzőn, én pedig el nem tudtam képzelni, mit is akarhat ilyenkor.
- Mit akarsz te dínó, nem ismered az órát? – álmosan nyöszörgő hangon szóltam bele a készülékbe.
- Kibummie… ne ijedj meg, de történt valami… - a hangja olyan zavarodott volt, a beszéde pedig szétszórt, hogy bár még nem mondott semmit, máris rám ijesztett.
- Mi történt Jjongi? – egy pillanat alatt minden álmosság elszállt a hangomból, s aggódva szorítottam a telefont.
- Autóbalesetem volt… de tényleg ne ijedj meg, nem lett semmi komoly bajom, csak kicsit…
- MIIii? Minek ültél te éjszaka autóba? Hol vagy most? Azonnal odamegyek! – meg sem vártam a választ, már pattantam ki az ágyból, és húztam magamra a nadrágomat.
- A kórházban, de csak pár kivizsgálás erejéig, ezért nem szükséges…
- Azonnal ott vagyok, most pihenj, majd ott beszélünk – letettem a telefont, és már nyúltam is a kulcsokért, hogy elhagyhassam a házat, odakint pedig jobb híján taxival kellett közlekednem.
Nem volt hosszú az út a kórházig, főleg ilyen forgalommentes időben, hiszen még csak hajnali fél5 volt. Csupán néhány autó zúgott el mellettünk, én viszont ez idő alatt teljesen az őrületbe kergettem magam.
„Autóbalesetem volt” „Autóbalesetem volt” „Autóbalesetem volt” „Autóbalesetem volt”
Ez a két szó visszhangzott a fejemben.
Jézusom… bármi történhetett volna vele, és én semmit sem tehettem volna ellene…
Ahogy a parkolóban lelassított az autó, én azonnal kiugrottam, és a kezébe nyomtam egy random összeget a taxisnak, ami biztos, hogy fedezte a kis utunkat, sőt, sejtésem szerint szép kis borravaló is ütötte a markát, de ez érdekelt most a legkevésbé. Félig meddig hisztérikus állapotban törtem rá a nővérpultnál állókra, és követeltem tőlük, hogy megmondják, hol találom Jonghyunt.
- Sajnálom, de nem adhatunk ki információt. Egyébként is csak a hozzátartozóknak… de jelenleg minden nemű adat kiadása tilos, tekintve, hogy…
- Ne idegesítsen már, Kim Kibum vagyok! Nem valami újságíró… Látnom kell, hogy jól van…
- De … - a középkorú nő idegesen várt segítséget a kolléganőitől, és meg is kapta.
- 417-es szoba, de hagyja pihenni, kérem!
Egy gyors köszönetnyilvánítással már hátat is fordítottam, és a liftben idegbeteg módjára nyomkodtam a 4-es gombot.
Csing.
Felértünk a 4. emeletre. 417. 417… 13… 15… 17!
- Jjongi! – kopogás nélkül léptem be a szobába, és villámsebességgel az ágya mellett találtam magam – úgy rám ijesztettél, de dínó!
A nyakába borultam, és átöleltem, csak ez után néztem meg jobban, hogy meggyőződjek, valóban semmi komoly baja nincs. Az orra volt megsérülve, és néhány kisebb horzsolás volt rajta, de valóban semmi eget rengető. Szerencsére. Lassan fújtam ki a levegőt, jelezvén, hogy lehiggadtam.
- Már a telefonban is mondtam, hogy semmi komoly. Ezért nem kellett volna idáig eljönnöd – mosolygott, de a szemei fáradtságot tükröztek.
- Nem tudtam volna otthon várni, rám ijesztettél rendesen. De minek ültél éjszaka kocsiba? Legalább aludtál volna előtte… és… Jonghyun, ugye nem ittál? – az utolsó mondatnál kissé megakadtak a szavaim, és a kelleténél erősebb hangsúllyal mondtam.
- Dehogy ittam! Nem vagyok hülye, Kibummie. Csak haza akartam érni, mielőtt felébredsz… megígértem, hogy még este megyek, de közbe jött néhány dolog. Látni akartalak, és bocsánatot kérni, amiért megint seggfej voltam.
- Oh… Én is hülye voltam, úgyhogy kvittek vagyunk. De többet ne légy ilyen felelőtlen, kérlek! Nem bírnám elviselni, ha történne veled valami… - egy leheletnyi csókkal jelezte, hogy megértette, amit kértem tőle.
- Holnap lesz néhány kivizsgálásom, de aztán hazamehetek. Bár azt hiszem, a Japán buliból kimaradok… és az orromnak is idő kell, mire újra teljes fényében tündökölhet… jézusom, remélem, nem marad semmi nyoma! – az ijedt kiskutya szemekre még jobban rájátszva nézett rám, miközben az említett testrészét simogatta.
- Kétlem, hogy az SM engedné, hogy bármi baja essen az édes kis nózidnak. – széles vigyorral néztünk egymásra. A hosszú idő ellenére, mióta ténylegesen együtt vagyunk, még mindig nem tudok úgy rá nézni, hogy ne legyek tiszta libabőr a tekintetétől, a mosolyától, Tőle –Most már ideje aludni, amúgy is hulla fáradt vagy, és pihenned kell.
Lassan hátradőlt, s kócos fejét a párnába süllyesztette, majd egy pillanattal később már emelte fel a takarót, és arrébb fészkelődött a szűk ágyon, hogy mellé bújhassak. Én persze készségesen teljesítettem a kérését, és szorosan összeölelkezve szenderültünk álomba.
Most már a karjaim közt volt, és tudtam, hogy nem eshet baja.
Soha többé nem engedlek fáradtan autóba ülni, Jjongi, remélem, tudod. Sőt… talán a volán mögé se engedlek többet.
Utolsó kommentek